Az én késztetésem, hogy szakítás közben zenéhez forduljak, ritkán az, hogy eltereljem a figyelmemet a viharos érzelmeimről; sokkal inkább felerősítem őket. Számomra a gyász úgy néz ki, mint a térdemet nyersen dörzsölni, mert a szőnyegen kúszni sokkal könnyebb, mint járni, vagy a zuhany alatt ülni, hogy elfelejthessem – akár csak egy pillanatra is -, hogy a bőrömön lecsorgó víz egy része a saját könnycsatornáimból folyik. És ha már ilyen fájdalmat kell elviselnem, fogadj a seggedre, hogy olyan dalra akarom ezt tenni, amely filmszerűvé teszi a nyomasztó szomorúságomat! Így inkább olyan lesz, mintha valami lenyűgöző indie filmben szerepelnék, amely nemesnek értékeli a bánatomat a szívfájdalom alatt, ahelyett, hogy lecsupaszítaná, hogy megmutassa, milyen szőnyegre kúszó vagy zuhanyzóban ücsörgő is valójában.

A zene számomra egy módja annak, hogy átéljem az érzéseimet, és teljes mértékben átéljem őket. A dalok felnagyítják a félelmeimet, frusztrációimat, reményeimet és bizonytalanságomat, amíg olyan hangosak nem lesznek, hogy úgy érzem, beborítanak. Csak amikor már egy ideje együtt ülök velük, akkor tűnnek elég rezonánsnak ahhoz, hogy valóban feldolgozzam őket. Mások számára azonban a zene egy másfajta megküzdési mechanizmus. Elterelés – menekülés – a szívfájdalmak zűrzavara elől. Társ a mérhetetlen magány idején. Ez egy ürügy arra, hogy kiabáljunk, zokogjunk, elmélkedjünk vagy figyelmen kívül hagyjuk – és aztán ezeket a dolgokat újra és újra megtegyük.